A várva várt nap

Budapest airport

Végre elérkezett az utazás napja. nagy szerencsénkre minden flottul ment, azt leszámítva, hogy mindössze két órát aludtam összesen. Gondolhatjátok, hogy néztem ki (aki ismeri a szitut, szóljon). A reptéren viszont meglepett mind engem, mind Ágit (ő az utazópartnerem), hogy nem a bőröndmérős helyen kapjuk meg a helyjegyet, hanem előtte saját magunknak kellett kiválasztanunk a repülőtársaságunkat, majd le kellett olvasnunk az útlevelünket és csak utána tudtuk kinyomtatni a beszállójegyünket. A csekkolásnál minden rendben volt és még a cipőt sem kellett levenni, nem úgy, mint egyes reptereken.

Szüleimmel Budapest airporton

Budapest-Frankfurt-Hanoi útvonal volt a „nyerő összeállítás”, mindkét légitársasággal meg vagyok elégedve (Lufthansa, Vietnam Airlines). Annyi kis difi volt, hogy 20 percet késett a hanoi gép, illetve sikerült kifognunk egy jó kis turbulenciát.

Megérkezve Hanoiba az eső ellenére jó hangulatban szálltunk le a gépről, amit azzal sikerült még megfejelni, hogy a nagykövetség magyar konzulja kijött értünk a reptérre. A követségig nem volt „kalandtól mentes az út; sikerült korábban lefordulni egy helyen, így kétszer nézhettük meg a Vörös folyót.

A közlekedésről annyit, hogy mindenki úgy megy, ahogy akar. Ez többször is derültséget okozott számomra, mikor csak a sávunkban megjelentek a szembeközlekedő esőkabátos motorosok, akik sokszor nem egyedül utaztak, hanem láttunk hatlábú meg kétfejű motorost is. Ez egy európainak abnormálisnak, megdöbbentőnek és életveszélyesnek tűnhet, ez viszont egy teljesen hétköznapi „viselkedés” itt Hanoiban. Ha át akarsz kelni gyalogosként az úton, határozottan és lassan el kell indulni a kitűzött cél felé, az autósok és a motorosok odafigyelnek és kikerülnek, nehogy valami baleset legyen a vége.

Magyar nagykövetségről a kilátás

Na, miután megérkeztünk a koliba (ami nem egy Hilton), hanem aki volt Zánkán, az nagyjából el tudja képzelni a körülményeket (internet nuku, még meleg víz sincs [talán hamarosan lesz]).

Koli

Miután sikeresen „kipakoltunk”, felkerekedtünk, hogy feltöltsük Ági telefonját pénzzel, meg hogy nekem vegyünk egy itt használatos sim-kártyát. A kártya 75,000 Đồng-ba került, ami úgy 750 Forintnak felel meg. Ezek után már tudok én is itt Vietnamban telefonálni. Ezután elmentünk pénzt váltani, majd a boltba, hogy tisztítószert, vizet, meg egy-két apróságot vegyünk, illetve Ági vett magának rizspáleszt, hogy rendbe hozza magát az utazás fáradalmai után. Elég volt neki egy korty is belőle, máris soknak bizonyult (szerencsére ki tudta magát aludni a pia hatására, mivel ő is kb. annyit aludt a repülőn, mint én, ami úgy két óra összesen).

Az esti program valószínűleg a Pizza Hutban lesz, de ez attól is függ, mennyire leszünk kiütve a fáradtságtól. Az igazat megvallva ezen bejegyzés írása közben, (amit fekvő üzemmódban teljesítek) majdnem elalszom.

Koli

Koli

Koli

Mára ennyi a szócséplésből, folyt. köv. a következő alkalommal.

Hadd meséljem el a történetem, hogy miként is kerültem közelebbi kapcsolatba Vietnammal.
Két éve, mikor is felvettek tibeti szakra, és a bölcsészek ezt jól tudják, mindenkinek kell felvennie egy minor, úgymond egy második szakot. A minorválasztás mindig is sok fejtörést tud és tudott okozni nekünk bölcsészeknek, mivel vagy harmincféle "szakból" tudunk válogatni, kezdve az anglisztikától egészen a művészettörténetig. Na de nem is ez a fontos, hanem hogy én hogyan jutottam arra az elhatározásra, hogy belevágok a vietnami nyelv tanulásába.
Minden a minorral függ össze. Mivel nemcsak tibeti, hanem arab szakos is vagyok (utóbbit a tibeti előtt egy évvel már nyűttem), így volt már valamennyi tapasztalatom, hogy mik azok a minorok, amiket tuti, hogy nem fogok felvenni. Ide értem az anglisztikát, németet, kínait, japánt és még sorolhatnám a végtelenségig (előre is elnézést kérek azoktól, akiknek ezekkel a kijelentéseimmel a lelkébe gázolok), de ezekről a szakokról az ismerősi körömből tudom, hogy vért izzadnak sokszor, hogy egyáltalán sikerüljön letenni egy-két nyomoronc tantárgyat, nem is beszélve magukról a fordítói órákról, ahol sokszor olyan szövegeket vágnak hozzájuk, hogy csak néznek, mint Jenő a moziban.
Na de hagyjuk a fricskázást, most már tényleg rátérek a lényegre. Nagy szerencsémre pont abban az évben, mikor felvettek tibetire, indítottak egy Délkelet-Ázsia Kultúrák elnevezésű minort, ami ráadásul csak két éves, ami előny a többi három éves minorhoz képest, ezenfelül nemcsak a kultúrával foglalkozunk rajta, hanem még nyelvtanulási lehetőséget is biztosít. Na de, hogy jön ide a vietnami? Megmondom. Amikor elkezdtem ezt a minort, két nyelv közül választhattunk vietnami és khmer (kambodzsai). A vietnami végül azért is maradt, mert két tanárunk van, egy magyar férfi, aki már tanult vietnamiul és volt is kinn Vietnamban, illetve egy tanár nő, aki anyanyelvi vietnami, és itt tanult Magyarországon a '80-as években, így az megnyugtató volt számomra, hogy tud magyarul és nem kell az angol megértésével bajlódnom. Az pedig külön bónusznak számít, hogy van lehetőség Vietnamba egyéves ösztöndíjra pályázni, ami elősegíti a nyelv elsajátítását. Arról nem is beszélve, hogy nem kis kalandokban lehet része annak, aki kijut Délkelet-Ázsiába.
Ezzel be is fejeztem a hosszú bevezetésem, ezek után már hivatalos ügyekről fogok röviden írni, hogy mégis mennyi az annyi illetve az utazással kapcsolatos dolgokról fogok szót ejteni. Később pedig, hogy ténylegesen mi is történik kinn velem Vietnamba. Igyekszem mindent képpel illusztrálni, ahol lehet.