Javulás

10.30-11.01.

Az állapotomról annyit, hogy csak csütörtökre ment le a lázam, így tudtam menni suliba, de ezt se az Algopyrinnek köszönhetem. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az Algopyrin egy büdös kanyit nem használt. Quang gyógyszereinek köszönhetően ment csak le a lázam: egy Efferalgam Codeine nevű pezsgőtabletta formájában lévő lázcsillapítónak meg egy hűtőtapasznak köszönhetően. Csak ezek segítettek meg a pihenés.

Tegnap estére (11.01.) viszont megint felment 38 fokra a testhőmérsékletem, így hajnali fél 1-kor vettem még be 1-szer Efferalgam-ot meg hozzádobtam még a hűtőtapaszt, meg egy kicsit lehűtöttem folyó víz alatt a lábam, így reggelre helyre is álltam.

Valószínűleg azért ment föl megint, mert még nem ment ki belőlem a hegymászás.

Láz

10.28. – 10.29.

A lázam csak nem akaródzott lemenni, így a két nap alatt 4 Algopyrint szedtem be, de mivel már hányingerem volt a sok gyógyszertől, inkább a vizes borogatásnál maradtam. Ági volt olyan kedves, hogy bevásárolt nekem, meg este felhívta az ismerősünket, Quang-ot, hogy tud-e valami jó orvost, mindezt este 11 után. Quang volt olyan kedves, hogy éjfél előtt hozott nekem gyógyszert meg pomelót, és mondta, hogy igyak meg egyek sokat.

Azt hiszem már egy kicsit javult az állapotom, de majd holnapra úgyis kiderül.

Halong (part 3)

Vịnh Hạ Long – Halong öböl (Day 3 – 10.27.)

Csak 4-kor ébredtem fel, mikor Ági felkelt, és kérdezte van-e valami kajám, mert ég a gyomra (a vodka miatt nem is csodálom), meg, hogy éhen akar halni. Mivel tegnap vettem kekszet, így maradt abból 1 csomag, így evés után már jobban volt. Kimentünk 1-2 percre, hogy megnézzük, milyen az idő, és már melegebb volt, mint este 11-kor. Ezután még visszamentünk aludni, amiből negyed 7 lett. Én egyből felöltöztem és fényképezőgéppel meg a maradék keksszel felszerelkezve, felmentem a tetőre, hogy megörökítsem a napfelkeltét. Egy japán lány is fenn volt már, így együtt fényképezgettünk. Örülök, hogy sikerült elkapni a napfelkeltét.

Pont vasárnap volt valamilyen maraton, így a buszok sem nagyon közlekedhettek egy adott szakaszon. Én sajnos elég rosszul viseltem már ezt a sok sétát, mert mint kiderült, mikor visszaértünk a koliba, hogy 39 fokos lázam lett, de csak tippelgetni tudom mitől, mert alapjáraton nem vagyok az a lázas típus. Az ebéd nem volt túl nagy szám, a srácok most is éhesek maradtak. Hazafelé mi egy Ford Transit-ban utaztunk és ugyanott álltunk meg pihenni, mint mikor jöttünk.

Ági 7 órakor ébredt csak, a reggeli meg fél 8-kor volt, kenyér, tojás, vaj, lekvár meg tea vagy kávé. Reggeli után megint felmentünk a tetőre, hogy pihenjünk még egy kicsit, mert úgyis fél 10-kor vesszük csak fel a szigetről a maradék utast, és majd utána megyünk vissza Halong városba, ahol egy étteremben fogunk ebédelni. A legrosszabb az egész utazásban az volt, hogy mindenhol nagyon sokat kellett várni. Mikor kikötöttünk, kiderült a transzfer buszunk beadta a kulcsot, így gyalog vágtunk neki az útnak. A tengerparti rész szépen rendbe volt tartva. 

Hanoiban pont csúcsforgalomban értünk, így ott szöszmörögtünk egy jó darabig, mire sikerült beérnünk a Hoan Kiem tóhoz. Onnan mi a 31-es busszal mentünk vissza a koliba. Mivel közben igencsak vacakul éreztem magam és, mint kiderült a 39 fokos lázam, így csak annyi erőm volt, hogy bevegyek 1 Algopyrint meg, hogy vizes borogatást tettem a fejemre.

Halong (part 2)

Vịnh Hạ Long – Halong öböl (Day 2 – 10.26.)

Reggel felébredtünk, hogy kezd világosodni, így 6-kor már talpon voltunk. Ágival voltunk 1 szobában, míg a másikban Việt és Nasztja aludt. A reggeli nagyon kevés volt, 1 bagett, 1 kanál vaj meg lekvár, 1 pohár tea. Így éhesek maradtunk. Szerencsémre este kaptam Nasztjától 1 kis mogyorós szeletet, így azt ettem még meg. A szállásról negyed 9-kor indultunk teli Daewoo kisbusszal a tengerpart felé, mivel sokan csak 2 napra jöttek és azokat vitték a kikötőbe.

Míg minket kb. félúton kiraktak a Cat Ba nemzeti parkban. Így 4-en nekivágtunk az ismeretlennek. Szerencsénkre fantasztikus időjárást „rendeltünk”, így verőfényes napsütés és kellemes szellőben tudtunk gyalogolni. Az elején 1 picit nehezen indult, mert az út közepén volt 2 kutya, akiktől tartottunk, így elmentük 1 másik irányba, az viszont zsákutca volt, kénytelenek voltunk visszafordulni, amerre eredetileg is menni akartunk. Útközben jött 2 vietnami házaspár, így nagyobb biztonságérzettel velük mentünk. Ági lent maradt a hegy lábánál, míg mi 3-an a 2 házaspárral nekivágtunk a hegymászásnak. Igencsak meredeken kellett felmásznunk, de jó volt. Tiszta levegőn, zöld környezetben kellemes volt. Sokat tudtam fényképezni, köztük a lepkéket, hatalmas sziklákat, fákat a meredek utat. Jó kis időbe tellett, mire felértünk a csúcsra, kb. 30 percbe. Segítőkészek voltak a vietnamiak, Nasztja folyamatosan beszélt velük. 
A hegycsúcsra való felmenetel számomra nem volt piskóta, de ami fenn fogadott 225 m-en, az fenomenális volt. Gyönyörű a kilátás. Mindenhol hegyek, minden zöld és csend. Fenn még jobb volt az idő, mint a hegy lábánál. Tűzött a nap és mellé kissé viharos szél volt, de ez persze nem meglepő ilyen magasságban. Itt elidőztünk 1 kicsit, meg természetesen a fényképezés sem maradhatott el. Sikerült mindenkinek jó képeket készítenie. A lefelé menet már enyhén szólva is vicces volt, mivel 1 kicsit már ki voltak kopva a sziklák, így csúsztak. 
Lefelé ezen kívül másik útvonalon jöttünk félig, és útközben találkoztunk 1 csoporttal, köztük azzal a vietnami hölggyel, akivel tegnap csónakáztunk. Eléggé ki volt már a mászástól. Az út második felén ugyanott jöttünk le, ahol felmentünk. Én nagyon élveztem, annak ellenére, hogy sikerült elfáradnom meg a nadrágom szárát 1 kicsit megszaggatnom, így most elég retrós hatást kelt. Büszke vagyok magamra, hogy megmásztam a hegyet. A látványért nagyon megérte a fáradozás. A visszafelé út döcögősre sikerült, mert megint pótszékre kényszerültünk, ami ramatyabb állapotban volt, mint a tegnapi. Így ez is elég vicces volt. Útközben láttunk sasokat is.

Visszatérve a hotelbe, ahol az éjszakát töltöttük, kaptunk ebédet, ami krumplileves, rizs, paradicsomos tofu, rák, tintahal zöldségekkel és bambuszcsíra volt. Persze mindez vietnami módra – mindenki 1 tálból szedett a sajátjába, így mi úgy ettünk, mint akik 1000 éve nem kaptak volna kaját, ami érthető, hiszen a reggeli egyáltalán nem volt tápláló.

Ebéd után szabadprogram következett, mivel csak 4-kor megyünk a hajóra, ahol ma éjszakázni fogunk. Ezért felkerekedtünk, hogy megnézzük, mi is van Cat Ba városban. Lementünk a kikötőhöz és ott sétálgattunk. Természetesen, mivel fehér emberek vagyunk, megtaláltak xe ốm-osok (motoros taxisok) és az árusok minket. Mi viszont inkább beültünk egy kávézóba, ahol 3-an turmixot (sinh tố) ittunk, míg Ági végre a hőn áhított palacsintát evett banánnal és csoki sziruppal. Hiába, mégis csak Buddha ünnep van (10 milliós nap). Tovább gyalogolva találtunk DVD árust, ahol találtam nagyon jó Jet Li filmeket, mivel viszont az árus nem akart alkudozni, így otthagytam mindent és üres kézzel jöttem el onnan. Nasztja vett 2 filmet alkudozás nélkül, míg Việt egy rövid nacit vett. Visszafelé tartva a hotelbe, Việt és Nasztja kiskutyát simogattak, majd Nasztja elment egy masszázs-szalonba, így 3-an mentünk csak vissza. Útközben bementem a boltba, hogy vegyek kekszet, mert ki tudja, mikor jutunk ismét kajához, meg így legalább holnapra is lesz nasim. A szállodában mi ott maradtunk Ágival, míg Việt elment még körbenézni. A 4 órás indulásból lett fél 5, mire sikerült megkeríteni a sofőrt. 7-en voltunk utasok, mi 4-en meg 3 dán, ezen kívül útközben felvettünk egy bácsit, aki focimeccsre igyekezett, így őt a focipályánál kiraktuk, jobban mondva „kiugrott” a buszból. A szállástól kikötőig 30 perc volt az út. Mivel sikerült ilyen későn indulnunk, így a naplementét félig láttuk.

Ugyanazzal a hajóval mentünk vissza, mint amivel jöttünk a szigetre. Itt fogjuk tölteni az éjszakát. A mostani társaságból mindenki ismeretlen volt, kivéve a kapitányt és a legénységet. A kapitány bácsi egyből felismert, és mondta vietnamiul, hogy „Magyar diák vagyok” meg, hogy „22 éves”. Vacsi előtt Ági összeismerkedett egy ír lánnyal, akivel vacsora közben én is leálltam beszélgetni, így 3-an „csevegtünk” tovább. A vacsora nekem ízlett, mert most is volt rizs, párolt zöldség, tészta, hagymás csirke, hal, narancs. Ebből az utolsó 3 fogásból nem ettem, elég volt a többi. Na, szóval, vacsi után elkezdtünk beszélgetni Jenny-vel (ő az ír lány), mint kiderült 28 éves és nővérként dolgozik, de szeretne jelentkezni egy művészeti suliba. Vele beszélgettünk sokat, közben Nasztját és Việt-et meginvitálta a legénység, hogy egyenek meg igyanak velük. Így elkezdődött az ivászat és az ismerkedés. Việt közben odahozott nekünk mutatóba 1 kaját, hogy tippeljük meg, mi is lehet. Mint kiderült kacsahús volt a saját vérében. Ezt Jenny is kipróbálta, de eléggé fintorgott, nekünk elég volt csak ránézni. Lassacskán mi 3-an csatlakoztunk Việt-hez, Nasztjához meg az idegenvezetőnkhöz, Sự-höz, aki igencsak kínálgatta a társaságot vietnami vodkával (rizsből készült, kis üveg 29,5%-os míg a nagy 7 dl-es üveg 33%-os). Gondolhatjátok mi volt ott. Majd felmentünk a tetőre és ott folytattuk a beszélgetést, a többiek meg az ivászatot. Pár óra alatt el is fogyott a 7 dl-es vodka. A tető másik végén 4 jenki ivott, de ők már vacsi előtt is jócskán be voltak nyomva. Közben a sok pia hatására Việt angoltudása javulni kezdett (ezt máig nem tudom, hogy csinálta).

Én közben megfagytam, pedig pulcsiban voltam. De a többiek sem egy szál pólóban ücsörögtek. Időközben már fél 11 lett, így én inkább elmentem lefeküdni, meg eleve le akartam forró vízben tusolni, ami még szerencsére nekem jutott, viszont mikor Ági zuhanyozott, már csak hideg víz volt. Szerencsére eme kellemetlenség ellenére elég gyorsan el tudtunk aludni.

Halong (part 1)

Vịnh Hạ Long – Halong öböl (Day 1 – 10.25.)

Halongba való kirándulásunk igencsak döcögősen indult. A belvárosba minden gond nélkül időben beértünk, még korábban is az indulás időpontjánál. Így vártunk az utazási irodában. És csak vártunk, így a 8 órás indulásunk fél 9-re tolódott, mivel, mint kiderült, a busz először a környékbeli hotelekből szedi föl a jónépet, és majd utána a legvégén fogunk csak mi következni. Közben megjött végre a busz, egy Hundai kisbusz, ami jócskán le volt már lakva, és mivel mi a végén szálltunk föl, így a kihajtható ülésekre szorultunk, amit a folyosóra lehetett kihajtani, mert már tömve volt a busz. Mögém sajnos egy francia család került 3 gyerekkel, akik végig dumáltak plusz az egyik kiscsaj, síró-visító rohamot kapott, pont mikor az idegenvezetőnk ismertette a programot. Mondhatom rohadt sokat értettem így belőle. Bal oldalamon egy angol srác meg egy holland csaj beszélgetett. Ahogy a csajt elhallgattam, kiderült, hogy már elég sok helyen volt Ázsiában, mert erre a buszos túrára is éjszakai vonatozásból érkezett. Ági és Việt elég jól eldumáltak a mellettük ülőkkel. Việt persze pont vietnamiakat fogott ki (de persze velük is angolul beszélt). Útközben megálltunk 20 percre pihenni, hogy mindenki elvégezhesse a dolgát, meg ha akart valamit enni, inni, vásárolni, akkor ezt itt megtehette. Én vettem 2 képeslapot, hogy haza küldjem az otthoniaknak.

Az utakkal kapcsolatban: marhára építkeznek, fejlődnek. Magyarország elbújhat az itteniek mögött. Mivel sokat építkeznek, így az út minősége sem volt a legjobb. Elég jól össze lettünk rázva útközben.

Tovább utazva célunk felé, még volt vagy 2 óra hosszú, mire elértük a Halong öbölt. Megérte eljönni. Megkaptuk a jegyünket a barlangozáshoz, ami 80,000 Đồng ≈ 800 HUF volt. Kishajóval vittek minket, a Yȇu Ngọc-kal, ami eléggé viseltes volt már. És itt kezdődött igazán csak el a kalandunk.

Hajókázásunkkal szerencsére minden rendben volt, a kapitányunk is aranyos volt, Nguyễn Văn Lý volt a becsületes neve.

Mint említettem, voltunk barlangászni. Sajnos rengetegen voltak, de a látvány fantasztikus volt. 

A hajók a beállást úgy intézték, mint a dodgemező kocsik, befurakodtak egymás közé, összeütköztek, így nem csodálkozom rajta, hogy annyira viseltesek. Persze nem olyan hajóval mentünk, mint a fényképeken van, a nagy kínai vitorlással, hanem olyannal, mint otthon a Balatonon, azzal a különbséggel, hogy az otthoniak jobb állapotban vannak.

Na, a barlangászás után elhajókáztunk az úszó faluhoz, ahol lehetett kajakozni (ez benn volt az árban), illetve 100,000 Đồng-ért ≈ 1000 HUF elcsónakázhattunk 2 barlanghoz egy csónakossal. Én az utóbbi mellett voksoltam. Megérte kifizetni ezt az összeget. Rajtam kívül 3 utas volt, meg természetesen a csónakos. 1 vietnami hölgy, meg 1 tajvani hapi volt a nála jóval fiatalabb vietnami feleségével. Elég vicces volt a társaság, meg maga a csónakázás. A barlangok felülről nyitottak voltak, 1 kis alagútszerűségen kellett bemenni, amit a víz vagy egyéb természeti hatás alakított ki. A sziklák tele vannak zölddel (fákkal, bokrokkal), amit passzolok, hogy hogy a fenébe tudtak oda kinőni. A természettudósok biztos tudják rá a választ.

Az úszófaluról csak annyit, hogy a külső lepukkantság ellenére, bent a szobában van tévé és egyéb elektronikai cucc, így nem kell félteni annyira az itt lakókat.

Elbúcsúzva az úszófalutól és a barlangoktól, a szállásunk felé vettük az irányt, mert már így is délután 4 óra volt. Cat Ba szigetén (đảo Cát Bà) volt a szállás, holnap viszont hajón fogunk aludni. Cat Ba felé haladva ténylegesen előbújtak a hamisítatlan Halong öböl sziklái, kis szigetei. Köztük Halong egyik szimbóluma, a csókolózó párt megformáló 2 szikla. Hajókázás közben a naplementéből is sikerült elcsípni néhány pillanatot. Számomra ez az egész hajókázás meg a többi, felejthetetlen élményt nyújtott. Sikerült elérnem a bakancslistámon lévő dolgok közül, hogy itt lehettem. Cat Ba szigetére már sötétben érkeztünk. A kikötőből kisbusszal vittek minket a szállásra, már ha el tudtunk volna indulni, ugyanis volt egy kis gebasz. A buszunkon volt 1 házaspár, akik valószínűleg másik irodához fizettek be, így a sofőrünk nem akarta őket elvinni. Persze pénzért elhozta volna őket, de ők meg nem akartak fizetni, így vagy 15-20 percet miattuk ott dekkoltunk a kikötőben, mire sikerült végre elindulnunk. A szállásig vagy 30 percet zötykölődtünk, mire odaértünk. Útközben meg láttuk, hogy a tajvani hapi egyedül megy az úton, lassított a buszunk, hogy felveszi, de ő meg nem szállt fel, így Ágival el kezdtünk aggódni, mert mi a fenét keres egyedül az úton. Remélni tudtuk csak, hogy nem lett baja.

Megérkezve a „hotelbe”, ami inkább vendégháznak menne el, csak több emelete van, a szoba elfoglalásánál kiderült, hogy nincs villany meg a zárral is szarakodni kellett, ezt viszont Việt-nek köszönhetően tudtuk később zárni az ajtót. Vacsi után így szóltunk, hogy csináljanak valamit a villannyal, és láss csodát, központilag felkapcsolták a fényt. Hurrá! A szobánk 2 ágyas, hűtős, tévés volt. A tévén viszont a 30 csatornából csak a vietnami állami adás jött be, míg Việt-éknek több is volt. Puff neki! Ági legalább értett valamennyit belőle. Nem egy nagy cucc ez a szállás, de, hogy ma voltak furcsaságok, az annyi szent. Kérdeztem Ágitól, hogy mikor előzőleg ő volt itt, voltak-e hasonló furcsaságok, és mivel nemleges választ kaptam, így arra a következtetésre jutottam, hogy én lehetek a forrása, hogy tudnak furcsa dolgok és különféle kalandok történni, ahogy elnézem. Việt mondta is, hogy nem akarok elmenni (persze csak a vicc kedvéért).