Utazás haza

06.10.

Végül elérkezett az utazás napja, a pihent állapot pedig távol állt tőlünk, hacsak nem azt vesszük, hogy ontottuk magunkból Ágival a hülyeséget, de ezt is a fáradtság számlájára írtuk.

Mint írtam előzőleg, reggel négykor keltünk, gyorsan kész is lettünk a cuccolással, és amíg Ági még pakolászott, addig én kinn voltam a folyosón. Sikerült a kivilágítatlan folyosón ráhoznunk egymásra a frászt az egyik helyi lakos kis patkánnyal, mivel én a szoba előtt álltam, ő meg a folyosó végéről érkezett, és hirtelen nem tudtuk eldönteni, hogy ki melyik irányba sasszézzon el, hogy nehogy összeütközzünk. Szegénykém majdnem szívinfarktust kapott tőlem.

Közben lassan lecihelődtünk a kapuhoz várva a taxit, ami nem jött, nem kis ijedelmet okozva nekünk. Így gyors telefonálás a társaságnak, hogy hol a francban van a taxi, és mint kiderült, más is rendelt fuvart aznapra ugyaninnen és természetesen más időpontra, így a rendelésnél azt hitték, hogy mi módosítottunk az induláson. Szerencsére gyorsan kerítettek taxit, így már nyugisabban folytatódott a napunk.

Reptérre menet meg azon paráztunk, hogy nehogy kelljen a sok csomag miatt pluszba fizetnünk, de szerencsénkre nem volt tele a gép, így a plusz súlyt bőven elbírta a gép és nem kellett érte perkálnunk lóvét.

A reptéren nem kellett sokat cicóznunk, mert gyorsan haladtak a határnál. Csak belenéztek az útlevélbe, meg belepecsételtek, hogy érvénytelen innentől fogva a vízum, azt tovább engedtek.

Benn a várórészlegen már gyűltek az emberek, mi meg Ágival, mivel már éhesek voltunk, beültünk reggelizni.

A Finnair-rel azt kell mondjam, jól jártunk, mert nagyon tudták a dolgukat: olyan jó időt futottunk, hogy a menetrendhez képest fél órával landoltunk a vantaa-i reptéren. Itt furcsa volt, hogy egyből a repülőből kiszállva a bevezető folyosón ellenőrizték az útlevelet. Ezenfelül mikor a vámhoz kerültünk, mindent ki kellett pakolni, még a laptopot is, kérdezték az egyé elektronikai cuccokat, és nagyon precízek voltak a folyadékmennyiségeknél is, mivel a fogkrémemet elkobozták, csak azért, mert 30 ml-rel több volt a megengedettnél.

A határrésznél két féléből lehetett ’választani’: a hagyományos, kis ablaknál ülő emberkénél bemutatni az iratokat vagy egy biometrikus rendszeres közül. Minket a biometrikushoz kapuhoz vezényelt a hölgy, ami úgy nézett ki, hogy először leolvasta a rendszer az útlevelet és kinyitott egy kaput. Oda be kellett menni, becsukódott a kapu, majd a következő, beengedő kapu előtt (így két kapu közé szorul az ember) egy középen elhelyezett lábnyomra kellett állni szemüveg nélkül, ahol velünk szemben egy monitor és kamera páros bemérte az arcunkat, és összevetette az útlevélen találhatóval. Mivel minden stimmelt, így a belső kapu is kinyílt, így egyből lehetett menni a várórészlegre. Igaz Áginál nem ment minden olyan simán, mint nálam. Nála nem akarta bevenni a képet a gép, de másodszori nekifutásra már sikerült, viszont mivel tele volt Áginak mindkét keze, és még azon kívül is volt csomija, így ő szó szerint berugdosta magát a csomagjaival az Eu-ba.

A várakozás nem volt hosszú, gyorsan telt az idő. Maga a reptér nagyon komoly, annak ellenére, hogy igen kicsi, de maga a kiszolgálás és az informálás nagyon precíz. Hallgatva a járatokhoz tartozó infókat, szinte mindegyikhez bemondták az adatokat japánul, ami elég meghökkentő, hogy ilyen sok japán jön Európába.

A Budapestre tartó gép tele volt magyarokkal, meg maga a gép is megtelt, így nem volt valami kellemes ilyen módon repkedni. Viszont itt is, mint Helsinkibe tartva, a menetrendbe írtakhoz képes 20 perccel földet értünk és még a csomagjainkra sem kellett órákat várni.