Kiállítás

10.08-09. Kiállítás

Tegnap elmentem ismét a Hoàn Kiêˊm tóhoz, illetve a Vietnami Nemzeti Történelmi Múzeumba (Bảo Tàng Lịch Sử Quốc Gia), ahol Ázsia buddhista kultúrájából volt kiállítás, ami időszakos. Nemcsak kiállítás volt, hanem előtte az adott országok képviselőinek konferencia is (ebben az évben, 2013-ban nagyon sok évforduló van Vietnamban). Nagyon nagy volt a felhajtás, kinn volt több állami tévécsatorna is, interjúkat készítettek, videóztak, meg miegyéb. Ott voltam a megnyitón, de nem maradtam végig, mert így is délután 5 után kezdték, meg különben is, annyi résztvevő volt, hogy a kiállításon csak nyomorogni lehetett volna és annak nem lett volna sok értelme, ha csak 2 percre látom a kiállított műtárgyakat, meg hogy megfulladjak a levegőtlenség miatt. Így másnap (10.09.) visszamentem a múzeumba, és így már nyugisan végig tudtam nézni az „Ázsia – A színes kultúra” című kiállítást (Châu Á - Những sắc màu văn hóa). A műtárgyak, köztük szobrok, dobok, domborművek, Tibet és Mongólia kivételével, egész Kelet, - és Délkelet-Ázsiából érkeztek (India, Nepál, Laosz, Kambodzsa, Vietnam, Thaiföld, Kína, Korea, Japán, Szingapúr, Malajzia, Indonézia). Voltak köztük számomra már ismerős tárgyak, de azért mégis más testközelből megcsodálni a műremekeket, mint a tévéből értesülni róluk. Nekem nagyon tetszett, hogy egy kis ízelítőt nyerhettem Ázsiának amúgy is óriási buddhista kultúrájából.

Dongsoni dob

A tegnapi nappal kapcsolatban még annyit, hogy mielőtt még a kiállítás megnyitójára mentem volna, elidőztem még a Hoàn Kiêˊm tónál a padon egy kicsit. Hát nem megtaláltak az angoljukat gyakorló vietnamiak? Ketten voltak, egymást váltották. Mindketten a Thang Long egyetemtől voltak. Az első sráccal kb. 25-30 percet dumáltunk, igyekezett kifejezni magát, de sokszor gyorsan és hirtelen akarta kimondani a mondatokat, így voltak vicces pillanatok. Nem mintha az én angoltudásom tökéletes lenne, de legalább valamit tudtam dumálni vele. Miután elköszönt, nem kellett 5 perc és jött a következő. Mint kiderült ő már idősebb volt nálam, egy 31 éves apuka, aki számítástechnikával foglalkozik és a sulink közelében lakik. Van neki egy 28 éves felesége, aki mint mondta, jól tud angolul, viszont vele nem igazán beszél otthon angolul, és van egy közös 3 éves kisfiúk. Kedves volt Việt Tung, mert így hívják. Vele majdnem 80 percet beszéltünk. Ahogy észrevettem írni jól tud angolul, a kiejtéssel és a szókincsével van egy kis hiányosság (pont, mint nálam). Kérdeztem tőle, hogy buddhista-e és, hogy tartja-e, erre igennel válaszolt, mondtam, hogy én is érdeklődöm a vallás iránt, meg hogy vega vagyok és nem eszem húst, arra egy kicsit fintorgott, mert mint mondta, attól még hogy buddhista, hús nélkül nem tudna élni. Miközben beszélgettünk a tónál, megkérdezte, hogy ettem-e már fagyit, én meg mondtam, hogy nem, így felajánlotta, hogy menjünk fagyizni. Volt olyan kedves, hogy meghívott rá. Mondta, ha kell, esetleg valami szóljak. Telefonszámot is cseréltünk, lehet, hogy a hétvégén összefutunk beszélgetni, de én nem fűzök túl sok reményt hozzá, meg azért tartózkodok is egy kicsit. 

Futónap

10.06. Futónap

Mint ahogy a tegnapi bejegyzés végén említettem, a mai napon futóverseny volt. Mint kiderült nemcsak egyetemisták futottak, köztük Ági és Việt, hanem más külföldiek (főként oroszok, mongolok, angol nyelvűek) is. A megrendezett futás a békéért volt, azt az állam rendezte, így el tudjátok képzelni mi volt ott. 6-ra kellett átmenni a B7-es kolihoz (ahol legelőször laktunk), ott volt a gyülekező. Mindenki futó kapott vizet, szójatejet, valami sütifélét és ráadásként 50,000 Đồng-ot. Jókedvűen indult ez az egész buli, busszal vittek ki minket a Hoàn Kiêˊm tóhoz (én, mint csak szurkolótábor és fotós voltam jelen). Mikor megjöttünk, láttuk, hogy körbe volt vonva kordonnal a környék, ami forgalomeltereléssel is járt. Miközben gyalogoltunk a cél felé (mert a környező utcában tudott csak a busz leparkolni), „megcsodálhattuk” a reggeli tömeget, ami „sportemberekből” állt, mivel mindenki a reggeli kis edzését végezte. Volt, aki tollasozott, dekázott, zenés táncoltak, társas táncoltak, valami kis tai chi-féle vagy csak nyújtottak. Aztán elértük a célt, ahol fel voltak sorakozva, hogy honnan, melyik iskolából vagy egyébként jöttek a futók; természetesen a vietnami mi iskolánknak is volt külön kijelölt kis helye, ahova felsorakoztunk. Mindeközben persze mindenki fényképezett, kamerázott, köztük a vietnami tévé is nagyban nyomta. Minket is, mint fehér embereket lefotóztak, Ági és Việt kis vietnami zászlóval „pózolt” a fényképész bácsinak, aki igencsak vigyorgott ránk, majd csinált hármunkról is egy közös képet. Viszont volt egy másik hapsi, mialatt én nagyban fényképeztem a tömeget, szabályosan az arcomba fényképezett. Az ünnepség részéről annyi, hogy kinn volt a katonai vagy rendőri (nem tudom) zenekar, illetve biztosítva volt a helyszín is szerintem katona-félékkel, mert mindegyik sötétzöld egyenruhában volt. 
Közben a színpadon mondták vietnamiul és angolul a szöveget, amire persze alig figyelt valaki, mi se hozzáteszem. Mi addig nagyon jól elszórakoztunk, eldumálgattunk meg röhögtünk egy csomót, meg persze dünnyögtünk, hogy minek kellett olyan korán kelni, mikor 8 óra előtt úgyse kezdődik a futás (ami így is volt). Nagy nehezen aztán befejezték a szövegelést a színpadon, így kezdődhetett a futóverseny. Ahogy néztem a létszámot tekintve, kb. 250-300 ember vett részt, legalábbis a sorszámok mutatói alapján. Négy csoport volt, 2, ami vegyes (amolyan kezdők és az iskoláktól való srácok), meg volt 2 sportolói kategória. A futást rendőrkocsi és motorosok vezették végig a tó körül, illetve, mint minden nagyobb rendezvénynél mentőautók is voltak a tónál. Az első két kategória győztese egy mongol lány lett, aki a B7-es koliban lakik (ott van a legtöbb mongol). 
Ági és Việt végigfutották a távot, a lányoknak viszont csak egy kört kellett futni, míg a fiúknak kettőt (persze nem mindenki tartotta be, de Việt ezt becsületesen végigfutotta elég jó idő alatt). Végül is jól sikerült ez a futásos dolog, Ági és Việt gazdagodtak a bejegyzés elején felsoroltakkal, végigfutották a távot, én pedig szurkoltam nekik és tudtam fényképeket készíteni. Visszafelé a kisbuszban egy kicsit zsufi volt, mert még néhány mongol lány (akik ugyanúgy nem futottak, mint én, hanem csak szurkoltak) is visszajött velünk a kolihoz. De így is élvezetes volt az út. Az a lényeg, hogy jól szórakoztunk.