2014. július 4., péntek

Befejezés

Összegezve
Maga ez a vietnami út nem feltétlenül a tanulásról szólt, sokkal inkább egy másik kultúra, másik világ megismeréséről, új barátok szerzéséről, élményekről. Azt nem tudom, hogy visszatérek-e majd valamikor, de mindenképpen szeretném még legalább egyszer az életemben megnézni Vietnamot, hogy milyen változásokon megy keresztül. Ezenfelül pedig szeretnék találkozni azokkal az emberekkel, akik kedvesek voltak hozzám, és segítettek nekem.

Köszönettel tartozom:
  • a Balassi Intézetnek, hogy jóváhagyták a kérelmemet, és hozzásegítettek a Vietnamban eltöltött tíz hónapért
  • a követségnek, hogy kiadták a 10 hónapra a vízumot
  • a légitársaságoknak, hogy elvittek, köztük a Lufthansa, Vietnam Airlines, Finnair
  • a vietnami Jetstar légitársaságnak
  • a vietnami vasútnak, tömegközlekedésnek, hogy velük utazhattam, okozva ezzel nem kis örömet         és furcsaságokat számomra

  • a tanáraimnak, mind Magyarországon, mind Vietnamban, mert mindenben segítettek, amiben csak tudtak
  • a családomnak és a barátaimnak, akik végig aggódták ezt a tíz hónapot, amíg nem voltam velük
  • Bodnár Áginak, aki elviselt, mint szobatársat


és mindenkinek, akinek csak köze volt ehhez az ösztöndíjhoz, megvalósítva ezzel, hogy bepillantást nyerhettem egy másik világba.


2014. július 3., csütörtök

Utazás haza

06.10.
Végül elérkezett az utazás napja, a pihent állapot pedig távol állt tőlünk, hacsak nem azt vesszük, hogy ontottuk magunkból Ágival a hülyeséget, de ezt is a fáradtság számlájára írtuk.
Mint írtam előzőleg, reggel négykor keltünk, gyorsan kész is lettünk a cuccolással, és amíg Ági még pakolászott, addig én kinn voltam a folyosón. Sikerült a kivilágítatlan folyosón ráhoznunk egymásra a frászt az egyik helyi lakos kis patkánnyal, mivel én a szoba előtt álltam, ő meg a folyosó végéről érkezett, és hirtelen nem tudtuk eldönteni, hogy ki melyik irányba sasszézzon el, hogy nehogy összeütközzünk. Szegénykém majdnem szívinfarktust kapott tőlem.
Közben lassan lecihelődtünk a kapuhoz várva a taxit, ami nem jött, nem kis ijedelmet okozva nekünk. Így gyors telefonálás a társaságnak, hogy hol a francban van a taxi, és mint kiderült, más is rendelt fuvart aznapra ugyaninnen és természetesen más időpontra, így a rendelésnél azt hitték, hogy mi módosítottunk az induláson. Szerencsére gyorsan kerítettek taxit, így már nyugisabban folytatódott a napunk.
Reptérre menet meg azon paráztunk, hogy nehogy kelljen a sok csomag miatt pluszba fizetnünk, de szerencsénkre nem volt tele a gép, így a plusz súlyt bőven elbírta a gép és nem kellett érte perkálnunk lóvét.
A reptéren nem kellett sokat cicóznunk, mert gyorsan haladtak a határnál. Csak belenéztek az útlevélbe, meg belepecsételtek, hogy érvénytelen innentől fogva a vízum, azt tovább engedtek.
Benn a várórészlegen már gyűltek az emberek, mi meg Ágival, mivel már éhesek voltunk, beültünk reggelizni.
A Finnair-rel azt kell mondjam, jól jártunk, mert nagyon tudták a dolgukat: olyan jó időt futottunk, hogy a menetrendhez képest fél órával landoltunk a vantaa-i reptéren. Itt furcsa volt, hogy egyből a repülőből kiszállva a bevezető folyosón ellenőrizték az útlevelet. Ezenfelül mikor a vámhoz kerültünk, mindent ki kellett pakolni, még a laptopot is, kérdezték az egyé elektronikai cuccokat, és nagyon precízek voltak a folyadékmennyiségeknél is, mivel a fogkrémemet elkobozták, csak azért, mert 30 ml-rel több volt a megengedettnél.
A határrésznél két féléből lehetett ’választani’: a hagyományos, kis ablaknál ülő emberkénél bemutatni az iratokat vagy egy biometrikus rendszeres közül. Minket a biometrikushoz kapuhoz vezényelt a hölgy, ami úgy nézett ki, hogy először leolvasta a rendszer az útlevelet és kinyitott egy kaput. Oda be kellett menni, becsukódott a kapu, majd a következő, beengedő kapu előtt (így két kapu közé szorul az ember) egy középen elhelyezett lábnyomra kellett állni szemüveg nélkül, ahol velünk szemben egy monitor és kamera páros bemérte az arcunkat, és összevetette az útlevélen találhatóval. Mivel minden stimmelt, így a belső kapu is kinyílt, így egyből lehetett menni a várórészlegre. Igaz Áginál nem ment minden olyan simán, mint nálam. Nála nem akarta bevenni a képet a gép, de másodszori nekifutásra már sikerült, viszont mivel tele volt Áginak mindkét keze, és még azon kívül is volt csomija, így ő szó szerint berugdosta magát a csomagjaival az Eu-ba.
A várakozás nem volt hosszú, gyorsan telt az idő. Maga a reptér nagyon komoly, annak ellenére, hogy igen kicsi, de maga a kiszolgálás és az informálás nagyon precíz. Hallgatva a járatokhoz tartozó infókat, szinte mindegyikhez bemondták az adatokat japánul, ami elég meghökkentő, hogy ilyen sok japán jön Európába.

A Budapestre tartó gép tele volt magyarokkal, meg maga a gép is megtelt, így nem volt valami kellemes ilyen módon repkedni. Viszont itt is, mint Helsinkibe tartva, a menetrendbe írtakhoz képes 20 perccel földet értünk és még a csomagjainkra sem kellett órákat várni.
 







 









Utolsó nap Vietnamban

06.09.
Utolsó napunk Vietnamban mondhatni nyugisan telt. Elrendeztük még a maradék cuccainkat, amiből viszont kalamajka lett, mivel kevés helyünk maradt a pakkokban. Dilemmába kerültünk. Mindez persze este bukott ki, az utolsó pillanatban, nem kis fejfájást okozva, főleg Áginak.
Este elmentem a xoi-os hölgyhöz még egy utolsó vacsiért, és megkértem Phuong nénit, (ez a hivatalos neve, ami annyit tesz: Főnix) aki igazából nem is igazán néni, mivel 56 éves, hogy hadd csináljak róla fényképet emlék gyanánt. Kajálás közben persze mondta, hogy mikor visszamegyek Vietnamba, mindenképp menjek hozzá enni, ezt én nagy helyesléssel jóvá is hagytam.
Visszaérve a koliba Quang és a kisebbik fia már az udvaron voltak, mert még szeretett volna adni nekünk egy kis ajándékot. A kis ajándék fejenként tíz pólót takart, ami most is, mint az előző segítségeivel hasonlóan nagylelkűségre mutat.

Az este nagyon lassan telt, igaz aludni sem aludtunk túl sokat. Hajnalban még kinn ücsörögtem a folyosón, majd talán egy órát aludtam, azt is úgy ahogy, a vekker viszont reggel négykor csörgött.



 
 

Utolsó hétvége

06.07.
Utolsó hétvége lévén utoljára bementem a városba, hogy megvegyem még a kimaradt ajándékokat, meg mégis megnézni, hogy mit hagyok magam mögött, hogy itt hagyom Hanoit.
Az időjárás szerencsémre kegyes volt és elég kellemes volt az idő, így elég sokat tudtam sétálni. Főleg a belvárosban mászkáltam, de egy helyre mindenképpen el kellett jutnom, nem hagyhattam ki. Ez pedig nem volt más, mint egy anime-manga üzlet.
Itt a bőség zavarában azt sem tudtam, hogy hova kapjam a fejem, mindebben csak annyi volt a bibi, hogy sajnos nem volt túl sok pénzem, pedig itt még így is olcsóbban jutottam volna hozzá a jobbnál jobb cuccokhoz, mint otthon. Szerencsére azonban tudtam néhány dolgot venni, aminek úgy örültem, mint majom a farkának.
Az anime bolt felé gyalogolva a Ho Chi Minh Múzeum és a mauzóleum is útba esett, ahol akkora embertömeg volt, hogy szó szerint kilométeres sor kacskaringózott. Igaz, sajnos nem tudom éppen milyen apropóból volt ez a nagy cécó, de elég komoly biztonsági intézkedések voltak. A felvonulási téren a mauzóleum előtt természetesen mos sem lehetett sétálni, csak a járdán, és mindenhol díszegyenruhások ügyeltek a rendre.

Visszafele menet a belvárosban találkoztam Ágival és együtt ebédeltünk majd mentünk haza.