Második nap

Nagyjából sikerült kipihenni a repülés okozta fáradalmakat, ami abban is megnyilvánult nálam, hogy reggel 9-kor keltem fel, ami nálam nagy ritkaságnak számít. Miután sikerült összeszednem magam, megbeszéltük Ágival a napi „programot”, hogy mégis mikre van feltétlenül szükségünk. Ezután elmentünk reggelizni, ami egy rizspépes sűrű valami volt. Mivel én vegetáriánus vagyok, megkértük a nénit, aki árulta a reggelit, hogy nekem legyen szíves hús nélkül adni, – mivel ezt az ételt főleg hússal osztogatják – amit meg is tett, azzal a „kis” bökkenővel, hogy náluk a „hús nélkül” annyit jelent, hogy kevesebb hússal, mint amennyivel eredetileg lenne, így az enyémbe is kerültek „hússzálak”, ezért nem igazán laktam jól. Mivel érthetően éhes voltam, vettem „reggelit”, ami kekszből állt.

Café Moc

Az időjárásról annyi, hogy még mindig esett, és a rajtam lévő esőkabát az eső súlyát sajnos nem bírta el, így kénytelen voltam beruházni egy tartósabb darabra, ami igencsak jónak bizonyult és „mindössze” 53,000 Đồng-ba került (530 Forint). Ezenkívül még vettünk motorozáshoz használatos esőkabátot is.

Reggeli után elmentünk vissza a kávézóba, hogy nethez jussunk (mivel nincs a koliban net). Nagy nehézségek árán sikerült megnéznem az e-mail-jeimet és az időjárást. Az eső lassan kezdett elállni, ami a hangulatunkat is feldobta.

Majd belevágtunk, hogy a mai napra kitűzött teendőinket végrehajtsuk, melynek az első pontja, hogy Áginak vegyünk takarót. Miközben mentünk arra, amerre ő két éve vette a takaróját, észrevett az utcán egy cicát (Ágiról tudni illik, hogy macskabarát) és meg akarta simogatni, de természetesen macskaőnagysága nem volt erre hajlandó. Ági trükkhöz folyamodott, vett neki a sarki kajástól sült húst, erre a kérésére viszont az árushölgy úgy nézett rá, mint egy nemnormálisra (ez a reakciója azért volt, mert itt Vietnamban nem szokás etetni az állatokat, főleg nem azzal a kajával, amit az emberek esznek), de azért adott Áginak. Na, ezek után tényleg takarót kerestünk, azonban az a bolt már megszűnt, ami anno volt, így javasoltam menjünk egy kicsit tovább, hátha csak feljebb költözött. Néhány perces gyaloglás után - kerülgetve a motorosokat és a kocsikat - sikerült is kiszúrnom két ilyen boltot, amit kerestünk, így Ági máris gazdagabb lett egy takaróval. Ezzel meg is voltunk, visszamentünk a koliba, hogy lepakoljuk a felesleges dolgokat a könnyebb közlekedés végett.

Még pár szó a közlekedésről, ha már szóba került megint: aki úgy érzi, hogy otthon le van korlátozva a sok KRESZ által előírt szabály miatt és szabadabb lelkű, úgymond „versenyző az utakon”, annak tudom ajánlani a vietnami közlekedést, mert tényleg csak a nagyobb kereszteződéseknél állnak meg, ahol van lámpa (de azt se tartja be mindenki). Ahogy gyalogosként közlekedik az ember, figyelnie kell még a házak közül nyíló sikátoros részekre, mert hirtelen a semmiből tudnak előbukkanni a mocisok, ami elég kellemetlen, ha az ember pont odaér, mikor jön a motor. Ettől függetlenül nekem tetszik ez a közlekedési forma.

Cô Giang utcája, ahol lakik

Következő lépés: beszélni Nhung tanárnő (aki tanított minket vietnamira) húgát felhívni, hogy segítsen nekünk motort szerezni. Sikerült elérni, így fél háromra beszéltük meg a találkozást. Mivel volt még időnk addig, Ági mutatott nekem egy piacot, ahol vásárolt egy-két dolgot, mint a pohár és a vállfa. Majd átmentünk a „szupermarketbe”, ahol vettünk szappant kézmosásra, vizet, sajtreszelőt, hogy Ági tudjon magának reggelire gyömbérteát főzni, a vízforraló azonban váratott magára. Majd megebédeltünk; mindketten sült tésztát ettünk, annyi különbséggel, hogy nekem most tényleg hús nélkül adták a kaját.

Cô Giang utcája, ahol lakik

Ebéd végeztével elmentünk Cô Giang-hoz (ő Nhung húga), aki szívesen fogadott minket. A lakása egy szűk kis sikátoros részen van, amitől sokan megijednének, viszont a külső ellenére belül egy nagyon modern háromemeletes kéró fogadott minket (a vietnami házak több emeletesek és keskenyek, gondolom a helymegtakarítás végett). Megkínált minket teával és egy gyümölccsel, aminek sajnos nem tudom a nevét, mindegy, édes volt és az a lényeg. Kérdezte tőlünk, hogy mire van szükségünk, illetve hogy ettünk-e és, ha igen akkor mit és hol. Mikor mondta Ági, hogy az utcán, kicsit röhögve és nem támogatva az ötletünket dőlt hátra a szófán. Majd megjelent az unokája, egy hétéves kislány (később a húga is hazajött a suliból). Miután elmondtuk a „kívánságunkat”, a motort, elkezdett intézkedni, hogy olcsón fel tudja hajtani a kért dolgokat. Én viszont inkább maradok a biciklinél, mivel még nem vezettem motort és ebben a forgalomban, ami itt megy, előbb biciklivel közlekedek. Lehet, hogy később majd kedvet kapok a mocihoz is. A bicikli mellett azért is voksoltam, mert azt már tudom kezelni, és mert nincs rá keretem, meg legalább így mozgok, és nem tunyulok el, plusz nem kell a tankolással sem szórakoznom. És igen! Siker koronázta a sok telefont, amit Cô Giang intézett, holnap megyünk megnézni a portékákat, és ha szerencsénk van és tetszenek a járművek, akkor be is ruházunk rájuk.

A holnapi nappal kapcsolatban még annyit, hogy találkozunk még egy ismerős nénivel, - akinek hoztam otthonról csomagot, mert megkért, hogy hozzak néhány dolgot – és elvisz minket a húgához este vacsorázni. Remélem holnap azért meg tudom erőltetni magam és fogok tudni valamit nyökögni vietnamiul, mert ma nem igazán dumáltam, csak hallgattam és igyekeztem felfogni, hogy mit mondanak.

A mai beszámoló hosszabbra sikerült, de mit tegyek, ha ennyi minden történt ma velem, és ez nem is mondható soknak (lesz ennél sűrűbb napom is, és aki nem szeret sokat olvasni, attól előre is elnézést kérek).