Irány Hue

01.27.-01.28.

Az utazás napja. A reggel és a délután elég gyorsan eltelt, mivel még pakolásztam egy kicsit, meg pihentem, megkóstoltam a Bánh chưng-ot, ami ízlett. Egyébként nem történt semmi különös estig, főleg a pihenéssel ment el a délután, igaz nem éppen a betervezett alvással, hanem filmezéssel és netezéssel. Végül is elment a délután és elérkezett az indulás pillanata.

Este 9 után elvitt Ági az állomásra, lassú tempóban tudtunk haladni, mivel elég nehézre sikerült a táskám, meg egy szakasz után már szembe mentünk a forgalommal, mert így az esti forgalomban nem akartunk keringeni az utcákban, így a rövidebb utat választottuk, ezzel viszont nem voltunk egyedül.

A vasútnál elég jó kis forgalom volt, viszont utasilag nem volt az a tömegnyomor, amire számítottam. A jegykezelő hölgy nagyon katonás volt, mondtam is Áginak, hogy szerintem a mami a pártban és a katonaságban is volt. Mivel jóval korábban már kértünk a vasútra, várnunk kellett a váróterembe, mert a vonathoz sem engedett menni a már említett hölgy, csak negyed 11-kor mehettünk a peronra. A jegyet kilyukasztotta, de még a vonaton is volt ellenőrzés, egy srác összeírta, hogy mégis ki-merre-hogyan.

A vonat belseje úgy nézett ki, mikor jöttek a vietnamiak, hogy nem, mint nálunk hátizsák vagy kisbőrönd; itt a cuccok táskákon kívül dobozban, zacskóban, kézben és még ahogy el lehet képzelni a cipekedést. Mindenki, mint a málhás szamár, mert ugye a Tết (az újév) fontosabb minden egyéb ünnepnél, mert ekkor megy mindenki haza a szülőfalujába és a rokonokhoz. Szóval a cuccok között láttam újévi ajándékcsomagon át a rezsón keresztül a számítógépig és a barackfáig, volt minden.

A potyautasokról nem is beszélve, igaz azok nem két lábbal, hanem egy kicsit többel rendelkeztek (konkrétan csótányok).

Egyébként az ülésrészleg, ahol voltam, olyan, mint az otthoni vonatokon, csak még van 2 plazma tévé, és örülök, hogy ide vettem, mert az ez alatti osztályon ténylegesen fapadon kellett ülniük az utasoknak és lássuk be, hogy a 13 órás út nem kellemes, ha eleve kicsi a hely és nem tudsz lefeküdni. Szerencsére a lábrésznél nagyobb helyem volt, mint anno a repülőn. Ettől függetlenül ha egy órát aludtam össz-vissz, sokat mondok.

A budit említését nem hagyhatom ki: itt is a japán stílusú, a ráállunk a lyuk fölé a cipőnek előre kimunkált részbe, és utána végezheted a dolgod. Szerencsére szappan volt.

Útközben zsúrkocsiról lehetett kaját-piát venni (meleget-hideget: cháo-t, tojást, csomagolt kaját).

vega étterem

Az ülőpartneremről és az körülöttem lévőkről is egy kicsit: a többség bealudt, rajtam kívül. A mögöttem lévő majdhogynem a nyakamba rakta a meztelen lábát, így jobb oldalról hátulról a lábszag, míg a bal oldalamon ülő hölgy horkolása közül tudtam válogatni. A mellettem ülő hölgy kedves volt, adott egy kis édességet, mielőtt elment aludni, ami jól is jött, mert mire Huế-ba értem, majdnem kiesett a szemem az éhségtől.

vega étterem

Végül is az utazás alatt Huế előtt három megálló volt: Vịnh, Đồng Hới (itt szállt le a szomszédom), Đồng Hà, majd Huế. Vịnh-nél szerencsére többen leszálltak, így a szomszédos helyekre, ahol mindkét ülés üres volt, többen átköltöztek, köztük a néni mellőlem, így el tudtam kényelmesebben „terülni” az üléseken, és pihenni is sikerült. Hajnalban bekapcsolták a tévét, amin a Rail Tv adó jött be. Műsorok között volt vetélkedő, zenei válogatás, vietnami vígjáték, na meg egy csomószor ugyanaz a reklám. Azért nekem tetszettek a műsorok, hallgathattam vietnamit.

mi xao don

Közben a néni visszaült mellém, és megpróbáltam kommunikálni vele, írásban elég jól megértettük egymást. Kiderült róla, hogy 61 éves (nyugdíjas), és az egyik hivatalban dolgozott, és majd február 12-én megy vissza Hanoi-ba. Nagyon kedves volt. Segítettem neki a csomagjainak a kijárathoz közelítésben, és boldog új évet is kívántam neki.

Útközben meg már teljesen kivilágosodott, próbált a nap is kisütni. A táj elég változatos: váltogatva jöttek a rizsföldek, sziklás hegységek és erdők (amiket sajnos eléggé irtanak). Nagyon tetszett, a sziklás hegyek teteje pedig nem is látszott a körülötte keringő párától. Nagyon szép látvány.

Közben elértük Đồng Hới-t, így elbúcsúztunk a nénivel. Utána egy 20 éves vietnami sráccal próbálkoztunk a dumával, de vele is inkább az írás jött be. Hanoi-ban tanul az orvosin és a szüleivel és tesójával utazott. Azonban vele nem volt túl hosszú a traccs, egyrészt, mert én inkább a tájat és a tévét néztem, meg ő is leszállt a következő állomáson.

Végre valahára csak sikerült megérni Huế-ba laza 45 perc késéssel. A vasút kijáratánál elvették a jegyet, a kapuban pedig egy csomó férfi várakozott a turistákra. Én voltam az első, akit megláttak és üdvrivalgással fogadtak, mint az első leendő áldozatot, akit majd taxival vagy pedig motorral visznek a szállodájába. Én egy xe ốm-os bácsit választottam, aki laza 40,000 VND-ért el is vitt, igaz a szállást elég kacifántosan találtuk meg. De hát ez az élmény, mikor motoron csücsülsz utasként. Hát…

A szállodánál kedvesen fogadtak, és értették, mikor vietnamiul igyekeztem elmondani a mondandómat. Ennek nagyon örültem, hogy végre valaki érti, hogy mit akarok kinyögni. Egyébként ez egy családi kisvállalkozás, ami szerintem jobb, mert sokkal inkább odafigyelnek a vendégre, meg azért mégis más egy családi hangulatban eltölteni az időt, mint egy flancos hotelben, ahol minden a pénzről és a megjelenésről szól.

A szobám a másodikon van, egy kényelmes franciaággyal, tévével, hűtővel, szekrénnyel, lampionos lámpákkal, légkondival és fürdővel. Szóval teljes felszereltség. A zsákomat felhozták helyettem, aminek a húzós után nagyon örültem, egyben viszont sajnáltam a srácot, aki meg szenvedett vele.

Miután belaktam a szobát, felkerekedtem, hogy takarmányhoz jussak, mert már az éhenhalás határán voltam. A „recepción” kaptam térképet, és egy tippet, merre keresgéljek kaját, így megindultam az ajánlott irányba. Hálát adhatok, hogy az utca végén pont a piac volt, és tudtam egy kiló narancsot venni. Tovább haladva találtam egy kis vega kajáldát, ahol ettem egy Mì xáo dòn-t, ami egy pirított tésztaféle volt 20,000 VND-ért.

Sétálgatás és a megkukulás között (nagyon jó idő van, süt a nap és fülledt meleg van), a térképen kiszúrtam egy „Big C” nevű üzletközpontot, gondoltam megnézem, egyrészt mert vizet szerettem volna venni, meg úgy mégis mi fán terem ez a hely. Nem volt rossz választás, mert megtaláltam a Tesco vietnami megfelelőjét. Az alsó szinten voltak kis üzletek, az emeleten pedig, én Tesconak hívom, shop, ahol bevásároltam kajákból, aránylag jó áron. A kistáskámat, amit vittem magammal, még a Tesco bejáratánál lefóliázták, nehogy bármit is zsebre tegyek, így elég vicces volt, hogy a kosárban a befóliázott táskám, és mellé meg a közben a polcról beszerzett cuccok: többek közt egy 1,5 literes víz, 1 konzerv tonhal (majd kell hozzá vennem bagettet, hogy szendvicset tudjak csinálni), 2 kis zacskó 200 ml-es szójatej meg 2 kis joghurt.

Kivásárlás után a szállást céloztam be, egy másik útvonalon. Legalább már tudom, mi hol van aránylag.

Egy kis szusszanás után lezuhanyoztam és elmentem aludni még a 19 órai vacsi előtt.

A vacsinál össz 6-an voltunk: egy brit úr, egy hölgy (őt sajnos nem tudom honnan valósi), a hölgy, aki úgymond a recepción van és adta nekem ma a tippeket, Michael (aki vietnami és a szállodát vezeti) és még egy vietnami srác.

vacsi

Finom volt a kaja, és figyelmesek voltak velem, mert még érkezésemkor mondtam, hogy vega vagyok, így volt külön nekem még zöldség.

Michael-ről még kiderült, hogy mérnökit végzett és jól beszél japánul, és a húga még most is Japánban dolgozik.

A mai napba ennyi fért, holnap megyek felfedezni az óvárost, amit én szerintem egy napos programra tervezek.