02.03.
Az indulás reggelén bőven volt szabadidőm, mivel csak három negyed
12-kor indult a busz Da Nang-ba. Reggeli egy bánh my trung volt, illetve
bementem a piacra és vettem tonhalkonzervet, banánt, bánh my-t. Majd leültem az
egyik kínais gyűlésháznak az udvarán, hogy egyek és élvezzem a napsütést. A
pihi után visszamentem a szobába és összecuccoltam, majd elmentem az irodához,
ahol a jegyeket vettem. Úgy voltam vele, hogy a hotelben nem maradok, mert nem.
Így korán az irodánál voltam és otthagyhattam a cuccom. 
A sok szabadidő alatt visszaslattyogtam a Konfucius templomhoz és
ott voltam egy darabig, majd sétálgattam a városban.
Fél 11 után értem vissza, mondom, akkor várok türelemmel és csak
úgy elleszek. Mivel az iroda is egy családi vállalkozás volt a ház aljában,
több családtaggal is találkoztam, köztük egy nénivel, aki látta, hogy már jó
ideje ott ücsörgök, és volt olyan kedves, hogy hozott nekem egy pohár zöldteát.
Eltelt az idő és megjött egy Merci kisbusz: Még két embert vettünk
fel útközben, és mentünk tovább Da Nang-ba. Fél 1-kor már rég a vasúton voltam,
a vonat pedig csak 2 óra előttre volt kiírva (természetesen késett majdnem egy
órát). A váróterem tele volt, és sok fehér ember is várakozott; mentek Saigonba
vagy Hanoi-ba. Mellém pont egy apa és fia ült le, akik az USA-ból valóak, de
már több éve a Fülöp-szigeteken élnek. Ők is Hanoi-ba tartottak. Egy kicsit
beszélgettem velük, normálisak voltak.
Aztán megjött a csühös. 12 vagonos, nekem meg a 10-es számúba szólt
a jegyem. Mint kiderült most jött a hidegzuhany. Ez egy hálókocsi volt,
természetesen tele, nekem meg ülésre szólt a jegy. Ülés sehol, csőszt
megkérdezni, mi a franc van; hát a válaszra majdnem seggre ültem: az oké, hogy
a jegyem az ülésre szólt, de milyen ülésre; olyanra, amin az utcán szoktunk
ülni kajálás közben – gyerekstokira. Na, ez elég vicces hazamenetel lesz, 14
órát ezen eltölteni a folyosón.
Mivel már voltak a folyosón, úgy döntöttem, hogy kiülök a vagon
végébe, ahol a két kocsi van összekötve és majd ha a folyosóról leszállnak,
majd beülök, legalábbis ez volt a terv. Hué-ig kellett csak szerencsére várnom,
addig meg kajáltam, meg videóztam, ahogy elhagyjuk Da Nang-ot, meg a tengert.
Nagyon szép látvány volt, mikor haladtunk fel a hegyre és lent pedig a tenger
kavarta a hullámokat a homokos partra. Útközben volt több alagút is, mivel ugye
hegyeken keresztül mentünk.
A helyem, ahol voltam enyhén szólva is hangos volt, így már tényleg
azt vártam, hogy be tudjak ülni a srác helyére a vagonba.
És megérkeztünk Hué-ba. Hurrá! Költözés. Miután leszállta az
utasok, gyorsan beslisszoltam vagonba a vizes automata elé az ablak alá, szembe
a budival és a ’fürdőszobával’. A folyosón még egy 75 éves néni és egy50 éves
úr társult mellém kisstokin. Közben kiürült a hátsó hálókabin, így a csősz
megengedte, hogy suttyomban bemenjünk és csatlakozott még hozzánk két férfi is.
Mindez király volt, én felvágtam magam a felső ágyra, a többiek meg lent, majd
később a terepruhás fater felmászott a másik emeletre. Nagyon jól elvoltunk
egészen Dong Hoi-ig, mikor is egy fekete familia jegye a kabinba szólt, így mi
ki lettünk zavarva ismét a folyosóra a stokira. Hej de frankó. A feketéről
feltételeztem, hogy ugandaiak, már amennyit a beszédükre tippeltem, közben a
szülők kijöttek WC-re és megkérdeztem az anyukát, hogy honnan valósiak, és lám
csodát, bejött a tippem Ugandával kapcsolatban. Meg is lepődött a hölgy, honnan
tudok én egyáltalán ugandaiul, én meg mondtam neki angolul, hogy csak egy tipp
volt. 
Na, végülis telt az idő, már nagyban este 8 után jártunk és
elálmosodtak a folyosótársaim, hát hol aludjunk címmel? A vagonért felelős
kalauz adott bambuszszőnyeget, amit a strandokon is szoktak használni, így le
tudtak feküdni a folyosóra, amolyan nomád életmódba csöppentem egyből. Nekem is
ajánlottak szőnyeget, hogy tudjak aludni, de megköszöntem, inkább végig ülöm
valahogy a maradék durván 10 órás utat. 
Vicces volt, az biztos. Közben meg folyamatosan mászkáltak a fekvő
emberek között a folyosón, kerülgetve őket. Én meg próbálgattam a pozíciókat,
hogy melyikben tudok ’kényelmesen’ utazni. Szerencsémre a fémkuka a közelben
volt, így fel tudtam rakni a lábam a falra és a kukára. Majd miután
elzsibbadtam boruljunk a hátizsákra, egy idő után viszont azon kaptam magam,
hogy félig bealudtam. Így fel kellett kelnem egy kicsit mozogni, meg enni, mert
ha ebben a helyzetben maradtam volna a maradék úton, tuti, hogy nem tudtam
volna felkelni a székről, mert beállt volna a hátam.
Végülis így telt el a vonatozás. Reggel három negyed 6-ra értem
vissza a koliba egy xe om-os segítségével, aki viszont mikor lerakott igencsak
morci volt meg csóválta a fejét, mivel nem engedtem, hogy átcsesszen az árral,
mert tudom, hogy milyen távolságoknál kb. ki milyen tarifával viszi az utast.
A kolikapu természetesen zárva volt, úgy kellett felordítanom a
portást, hogy engedjen már be. Persze ő sem volt úgy feldobva a reggeli
ébresztéstől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése